Egy jámbor lélek, amely mindig hajlandó volt többet adni magából Istennek, imádkozás közben így kérdezte az Urat: "Uram, az Ég felé emelem hangomat, és imádkozom a szenvedő lelkekért, a Természetért, a bolygóért, a Te Tervedért. Mit kell még tennem ahhoz, hogy ez az ima valóban eljusson Hozzád, és érdemeket teremtsen a világ megváltásáért és üdvösségéért?

És az Úr így válaszolt: "Ahogy imádkozol, beszélj Hozzám, mondj ki minden szót, ne csak azért, hogy halld a saját hangodat, és érezd, hogy megteszed a magadét; imádkozz, hagyd, hogy lényeged a Szemembe nézzen, hogy szíved az Enyémben legyen, és hogy szavad visszhang legyen az egész Végtelenségben, az egész Teremtésben.

Ahhoz, hogy így imádkozhass, szeretett leányom, lelkem, teljesnek kell lenned Előttem, függetlenül az időtől, a fáradtságtól, a testi érzésektől vagy a körülötted lévőktől, függetlenül attól, hogy ők is úgy igyekeznek-e, mint te, vagy alszanak és elvonják a figyelmüket a szavaik. Ne törődj semmivel, csak Jelenlétemmel és azzal, hogy a világnak égető szüksége van az őszinte és igaz imákra.”

Gyermekek, tanítson meg benneteket ez a párbeszéd arra, hogy minden nap elmélyítsétek imáitokat. Imáitok legyenek őszinték és érjenek el Istenhez.

Áldásomat adom erre. 

Legtisztább Szent József